Szögedi Telefon (Interurban)

Békés Megyi Népújság - bmn_1980_10_10_74p.txt

Az utolsó kapcsolás

Nyugdíjba készül egy idős telefonközpontos, róla írok

- meséltem egyik ismerősömnek. - Sajnálom - mondtam -, mert mindig segítőkész volt, és ezután hiányozni fog kedves, mély hangja.

- Pöntyi néninek hívják? Én is tudom - mondta beszélgetőtársam -,sokszor telefonálunk Pestre, más helyekre, és többnyire Pöntyi néni volt szolgálatban. Hányszor segített türelemmel kivárni egy hosszúnak ígérkező hívást.

- Nem is tudnám megmondani, ismernek-e más néven a városban - mondja bemutatkozáskor Katona Györgyi, Pöntyi néni. - Nyugdíjba kell mennem, belátom. Kell a hely a fiataloknak, hiszen az utóbbi évek alatt annyian végeztek a Sarkadi Postaforgalmi Szakközépiskolában, hogy szinte minden kapcsoló mellé szakképzett fiatal munkaerőt tudnak felvenni. Néhány hónap híján 38 évet töltöttem a postánál, és tíz évvel tovább dolgoztam a nyugdíjkorhatárnál.

- Mikor lett postás?

- Elvégeztem a négy polgárit és mindenáron dolgozni akartam. Többszöri próbálkozás után 1943. február 3-án három hónapra feltételes munkamegbízást kaptam. A következő év október 6-án véglegesítettek. Előbb a kézikapcsolós, majd a Rotary telefonközpontban, s mennyire szerettem volna majd az új Crossbar-rendszerűn is dolgozni. Amióta a csabai központba átkerültem, egy helyen ültem, s kapcsoltam az ország szinte valamennyi vidékét, egészen az utolsó munkanapomig.

- Sokat dolgozott Pöntyi néni, és gyakran helyettesített, éjszakázott a központban. Rengeteg barátot, ismerőst szerzett, s legfeljebb csak irigye lehet, haragosa egy sincs.

- A fiam megnősült, és Pesten lakik, őt segítettem, amiben tudtam. Nyertem egy kocsit, odaadtam, mert én úgy sem tudtam volna vezetni. Más alkalommal telket vettem neki, és kivettem a részem az unokák neveléséből is. Egyébként mindig dolgoztam, és rendszerint sokat. Szerettem, amit csináltam, mert ezt a munkát csak az tudja csinálni, aki nagyon szereti. Elavult a központ, türelmetlenek az emberek. Én mégis, naponta visszasírom az elmúlt időt. Nehéz beletörődni, elfogadni, hogy csak magamnak, magamért éljek ezután. Persze, kell a pihenés, mert már én is elfáradtam.

- A nyugdíjas búcsúztatón láttam, hogy milyen jó hangulat volt a központban. "Hát elmégy, Pöntyi mama? Ugye néha ellátogatsz? Majd gyakran felhívunk!" - mondták a közvetlen munkatársai.

- Olyan jó volt érezni, hogy számítanak rám. Tudom, szólnak majd értem, hogy gyere be, segíts, de ezt el is várom. Egy "lelakott" házban most már teljesen egyedül élek. Már azt tervezgetem, mit csinálok, hogyan osztom be a napjaimat.

- Elismerték-e a munkáját? Megbecsülték-e több évtizedes tudását, tapasztalatát? - Mert ő vállalt társadalmi funkció nélkül is sokat segített a munkatársain. Idős kollégái, akik régről ismerik, mondják, hogy soha senkinek egy szóváltása nem volt vele.

- Nekem az évek alatt két alkalommal adták át a Kiváló dolgozó kitüntető jelvényt. Az igazi elismerés számomra az, hogy az emberek érdeklődnek utánam a telefonközpontban: "Hol a mély hangú ismerősünk?"

Sz. J.