Szögedi Telefon (Interurban)

Délmagyarország - dm_1968_05_01_4p.txt

Kábelaknában

- Van ebben a mesterégben valami különös? Nem hiszem. Munka ez, olyan, mint bárkié. Apám kovács volt; egész napja a tűz meg az üllő között telt el. A kovács hozzátartozik a tűzhöz, az üllőhöz, a nagykalapácshoz. Mi meg a köteg színes vezetékhez, a tárcsás telefonkagylóhoz. És a hallózáshoz. Kétszer két méteres rés az aszfalton: kábelakna. Felette a kekiszínű sátor feszül. A ponyva alatt ipari tanulójával dolgozik a műszerész. Két lépéssel odébb autók, lovaskocsik, gyalogjárók. Az akna forgalmas útkereszteződés mellett van. Leereszkedek a szűk helyre. Kivételesen, mert idegennek ez tilos birodalom.

- Látja ezekben az ólomcsövekben szaladnak a vonalak. De ne írja így, kinevetnek a kollegák, szaknyelven máshogy hívjuk. A csőben sok ér fut, a földalatti vezetékek helyettesítik a póznára feszített drótokat. Minél modernebb egy város - annál kevesebb drót van a háztetőkön. Az "elhantolt" kábelek biztonságosak. Viszont vigyázni kell, nehogy elázzanak, mert akkor megsüketül a telefon. Most is emiatt vagyunk itt. Kezébe veszi a rézig kopott tárcsás kagylót. Beköti a kék és piros végű drótokhoz.

- Hallod. Pista, "átbeszéljük" a vonalat. Egy, kettő, három. Rendben. Az aknában csend lett, a műszerész összekötötte a vezetékköteget. Táskájából kormos forrasztópákát. cint és gyantát szed elő, majd éles késsel még egy-kettőt alakít az ólomköpenyen.

- Na, meglennénk. Gyújtsd be fiam a lámpát! - mondja segédjének.

- Ennyi az egész, végigmentünk a szóba jöhető szálakon . . . Arrébb két utcával, adódott a hiba. Most csak be kell takarni a huzalozást, utána összeforrasztom a védőburkolatot. Reggel hétkor kezdtünk; délre itt se vagyunk.

- Hogyan lett telefonszerelő?

- Szentesen, a város szélén állt apám műhelye. Nagyon nehezen éltünk belőle. Az egyik bátyám kapta a kovácsmesterséget, a másik gazdálkodó, a harmadik tanár lett. A szüleim valami rendes megélhetést, ahogy nevezték: nyugdíjas állami állást akartak szerezni. A MAV-nak nem kellettem. Véletlenül sikerült a posta. Elnyomja a cigarettát, néhány ügyes mozdulat - és a cin ezüstösen futja be az illesztést. A műszerész nagyon sokszor csinálhatta ugyanezt: pontosan a kellő ideig melegíti az anyagot, a forró pákával úgy dolgozik, mint más a kanállal az ebédnél. Utoljára végigsimogatja a forrasztást - ahogy a kötést az orvos.

- Sikerült a "választás"?

- A fiamat is erre a pályára szánom. Persze, nemcsak azért, mert a posta jó nyugdíjas állás. A gyerek szereti a szerszámot, otthon mindig barkácsol. Jó érzés olyan titkokat elmondani a fiamnak, amelyeket harmincöt éven át felszed az ember. Természete van a réznek, az ólomnak, a bakelitnek. Meg mindennek, amivel csak dolgozunk. Ha a fiam becsülettel megtanulja ezeket - első ember lehet a szakmában. Ma a jó szakmunkás felér a tanárral, a mérnökkel és sorolhatnám még kikkel. Becsülete, pénze is olyan, mint amilyen dukál.

- Most a nyugdíj előtt elmondhatom: szomorú búcsúm lesz. Szívemhez nőtt a munkám, higgye el. A vasárnapoknál jobban szeretem a hétköznapokat. Nagy itt a szabadság... Egyszer fent a háztetőn a szélben, máskor meg lent, itt az aknában. Melyik szakmában adatik, hogy két világo lásson az ember. De a világ se lenne meg telefonok, jó vezetékek nélkül.. ; - Leírhatnám a nevét?

- Tőlem igen, de minek?

- mondja Kovács IV. Illés. Homlokára tolja kék bocskai sapkáját és mosolyogva nyújt kezet.

- Még kikapnák a szabálytalanságért

- öreg postás létemre idegent engedtem az aknába ..

Matkó István