Szögedi Telefon (Interurban)

Békés Megyi Népújság - bmn_1976_09_11_86p.txt

"Anyu, ne lépj a sárba!"

A 12-250 a Volán 8-as sz. Vállalat központjának egyik telefonszáma Békéscsabán. Tárcsázom, és hamarosan jelentkezik az alközpont, melynek kezelői: Pis Mátyás és felesége.

- Tessék, Volán! - férfihangot hallok a kagylóból.

- Írni szeretnék Önökről. Mikor találkozhatnánk?

- Négy óráig dolgozunk, itt a telefonközpontban megtalál.

- Viszontlátásra - mondom. Ö is elköszön. Csak annyit mond:

- Viszont.

A Pis házaspár világtalan.

***

A "Telefonközpont" feliratú helyiségben az asztalnál most Pis Mátyásné, Erzsike kezeli a berendezést. A jelzőlámpa fényét ő halványan érzékelni tudja, bejelentkezik, kapcsol, gyors, gyakorlott kézzel bánik a billentyűkkel. Férje viszont teljesen tapintás, hallás után tájékozódik. Ami mindkettőjük nagyon fontos munkaeszköze: a memóriájuk. Megtanultak, fejből tudnak minden fontosabb számot.Fiatalok, a férj 30, a feleség 27éves.

- Pesten, az intézetben, hivatalos nevén a Vakok Általános Iskolájában és Nevelő otthonában találkoztunk, ott tanultunk mind a ketten-idézi a házasságkötés előzményeit Erzsike.

- Régen, vagy 14-15 éve ismerjük egymást. Négy éve házasodtunk össze, de csak egy éve sikerült Csabára kerülnöm, álláshoz jutni. Addig én Pesten, a Vegytervnél dolgoztam, szintén telefonközpontban.

Cseng a készülék, vidéki nagy-vállalat jelentkezik. "Kit is jegyeztettek?" - nyúl a pontíró géphez Erzsike. A gépbe fűzött papírlapon kitapintja a nevet, aztán csengeti a hívót.

- Pesten én tulajdonképpen seprű - és kefekötést tanultam - veszi át a szót a férj - Erzsi pedig ezt a telefon alközpont kezelést. Hét éve jöttem haza, anyámhoz, és itt a posta által szervezett tanfolyamon ismertem meg ezt a számomra érdekes munkát. De munkahelyet találni! Hát az nem volt könynyű. Ígértek állást itt is, ott is. Végre a Volánnál fel is vettek.

- Kérem, beszéljen a munkájukról!

- Van aki azt mondja, ezt könnyű csinálni, csak ülünk, és kapcsolgatunk. Pedig éppen hogy fárasztó idegmunka ez, van nehezebb és könnyebb oldala, mint minden másnak. Kezdetben gondot okozott például a nevek, üzenetek jegyzése. Egyet-kettőt még csak észben tart az ember, de ha már sok van, le kell jegyezni. A látó ember felírja, aztán csak rápillant a papírra. Nekünk nehezebb volt eleinte, de már belejöttünk, segít ez a pontirógép. Azemberek? Sokfélék, már a hangjukról tudom, mikor jó kedvűek, szomorúak vagy bosszúsak. Vannak, akik be-be néz nek hozzánk, meglátogatnak, ami persze jólesik.

- Nekünk talán még többet jelent a munka, az, hogy dolgozhatunk, mint a látóknak - fűzi hozzá a felesége.

***

A zömök, majdnem alacsony fiatal férfi sötét szemüvegét igazgatja. Nekitámaszkodik a vékony közfalnak, ami mögött kábelek, zsinórok, berendezések hozzák, viszik engedelmesen a hangokat.

- Ez a vakság engem soha nem tört le - fordulfelém. - Máig sem bánkódom miatta, csak az fáj, ha így vagy úgy éreztetik az emberrel. Gondolok például az elhelyezkedés nehézségeire, ami voltaképp furcsa, hiszen paragrafusok, rendeletek is szólnak mellettünk. Pedig nehezen tudnám elviselni, ha nem dolgozhatnék, ha más tartana el. És úgyg ondolom, ha az ember elvégzi a munkáját, éppen olyan értékű, mint bárki más.

Így igaz, és ezt bizonyítja a Kiváló Dolgozóki tüntetése is, amit tavaly ősszel vett át Pis Mátyás.

Búcsúzófélben ismét amindennapi gondokról, hétköznapokról, családról esik szó.

- Van egy hároméves kisfiúnk. Lát - mondja hangjában sok melegséggel Erzsike. - Már kezdi megszokni, vagy felfogni(?), hogy mi nem látunk. Mondja azutcán:Anyu, nelépjasárba!

Tóth Ibolya