Szögedi Telefon (Interurban)

Délmagyarország - dm_1976_03_02_8p.txt

DM röviden

Telefontéma

Legtöbbször öröm forrása az újkori technika egyik nagy vívmánya: a telefon. De akad azért néha boszszúság is. A napokat tekintve, elsősorban pénteken és hétfőn. Ha a napszakokat nézzük, akkor meg jobbára délelőtt. S habár a dolgozó mérlegelő lény, akibe a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerep során betáplálták már a körültekintő megfontoltságot - vagy ha még nem, majd ezután fogják -, néha azért mégis elveszíti önuralmát és bosszankodik, amikor az istennek se kap délelőtt vonalat. Pedig türelmesen vár, s újra meg újra próbálkozik. Végül nem marad más hátra: vissza kell térni a tizenkilencedik századi hagyományos megoldáshoz. S ilyenkor tán szerencse is, hogy az örvenhetes fejlődés ellenére sem vagyunk még világváros. Igy aztán viszonylag keveset kell kutyagolni, hogy személyesen prezentálhassuk embertársainknak azt a mondandót, amit telefonon próbáltunk - ám sikertelenül - előadni. Tudjuk, a régi telefonközpont elavult, ráadásul túlterhelt. S tudjuk azt is, készül már az új. Igaz, az sem lesz csodaszer, nem old majd meg minden gondot - ám sokat igen. Addig meg majd csak kibírjuk valahogy. Ráadásul az automata néha el is szórakoztat bennünket szeszélyes játékaival. Ismerősömtől hallottam, hogy egy sokat emlegetett cég számát tárcsázta, abban a reményben, hogy szót válthat az ottani főmérnökkel. Ám az automata valamelyik munkaterembe kapcsolhatta be vonalát. Onnan hallózására ugyan senki nem felelt, viszont "közvetítette" a készülék a szobai diskurzust. Barátom elébb megpróbált újra tárcsázni, de még csak az összeköttetést sem sikerült megszakítania, mire eredménytelenül hallózott tovább. S véfeül már belenyugodott volna abba is, hogy a főmérnökkel nem beszél, ha legalább valami pikáns, netán kifejezetten borsos dialógnak lehet akaratlanul is hallgatója. Ám a beszélgetés inkább a háziasszonyokat izgathatta volna fel. Ugyanis a zöldségárakról povedáltak kitartóan a cég emberei. Igy aztán letette a kagylót. Egy tapasztalattal több, egy eredményes hívással kevesebb - ekként vonta meg magában elnéző bölcsességgel a mérleget. Nem így az a honfitársunk, akit hajnalban, legszebb álmából vert föl csengetésével az a fránya telefon. Barátunk ingben-glóriában pattant oda a készülékhez, fejében még a kába álom képeivel, s ásítva mondta be a reflexszöveget:

- Halllló... Kis, zavart csönd. Majd a vonal túlsó végén megszólalt egy borízű hang:

- Maga minek szól bele?! Olyan szokatlan volt a kérdés, hogy honfitársunk szeméből-agyából egyből kiröppent az álmosság. S alig kapott levegőt a meglepetéstől. - Hogyhogy mért szólok bele? - hüledezett - Mert maga ne szóljon bele! - duplázott rá az atyafi. Majd magyarázó éllel;

- Én ugyanis a pontosidő-automatát hívtam. . . ö "nyúlt-e" vajon mellé valamelyik számnak az öt közül a tárcsázáskor, vagy ezúttal az automata is szundikált programozás közben? - ezt nyilván túl hosszadalmas lenne kibogozni, így titok is marad.

Barátunk viszont nem tudott újra elaludni. Maga mesélte, azóta néhányszor megismétlődött az eset. S ő is okult a dologból. (Telefonelőfizetői státuszát alaposan szemügyre véve, könnyen belátható: mi mást is tehetne?) Mikor felcsőrög kis lakásában a telefon, mély lélegzetet vesz, tízig számol, és csak azután emeli füléhez a kagylót... De ezzel még nincs vége az elővigyázatosságnak. Néhány másodpercet kivár. S ha ez alatt sem szólal meg senki a vonal másik végén, akkor világossá válik előtte a tényállás, és ő már tudja, mi a teendője. - öt óra huszonhárom perc negyven másodperc - mondja, majd finom mozdulattal helyére illeszti a kagylót. Mint bevallotta, tíz perccel mindig többet mond a tényleges időnél. Ha már vele a véletlen szeszélyének közvetítésével ilyen hajnali tréfát űzött a sors, hadd legyen egy kis futkosás, idegeskedés amott is a vonal másik végén .. .

Papp Zoltán